Előszó

Hajdanában - vagy talán még a közeli múltban is? - a magyar gyerekek jó részének játékelméleti művelődése a csapdlecsacsi és a svindli nevű örökzöld kártyajátékokkal, no meg dinfával is rendelkező szülők vagy nagyszülők leszármazottainál a hosszú téli estéken dióra játszott, rossz hírével is kellemes izgalmat keltő huszonegyezéssel kezdődött. Érthető ez, hiszen az így töltött órák sűrűn ismételhető, sohasem unalmas családi események voltak, és a kártya mindig kéznél volt. Ha nagy szavakat akarnék használni, nyugodtan mondhatnám, hegy sokunk társadalmi beilleszkedését és szellemi fejlődését segítette a gyermekkori ismeretség az ördög bibliájával! Érthetőbbre fordítva a beszédet, a kártya megtanít arra, hogy a szabályokat meg lehet tanulni, be lehet és rendszerint be is kell tartani, habár, mint a Guszti-elv mondja, többet ér egy pillantás az ellenfél lapjába, mint félóra gondolkodás... A kártya továbbá ráébreszt, talán hatásosabban, mint egyik-másik számtanóra: az eszünk arra való, hogy használjuk. (Ahogyan a kártyások mondják: Piatnik csak kártyát adott...) Nem utolsósorban, a kártya egyfajta érdekfeszítő - és jó kezekben veszélytelen - sport is, azt pedig már Hemingway megmondta, hogy a sport arra tanít, hogy becsületesen győzzünk, vagy emelt fővel veszítsünk, tehát a sport mindenre megtanít.

Régi diákom, Csibor Zoltán, aki - hozzám hasonlóan - a matematikát és informatikát tanítja; személyes tapasztalatból tudja mindezeket. Baráti kapcsolataiban és családapai mivoltában egyaránt eszköze, segítsége és nagyszerű szórakozása a kártya. Két évtizedes tanári gyakorlat után határozta el, hogy a szép és magas tudományok mellett kedvelt kártyajátékaiba is bevezeti az érdeklődőket. Így született ez a könyv, amely nem kártyalexikonnak készült, inkább olyan tankönyvnek, amely a beavatott szakember számára is nyújt érdekes és tanulságos fejezeteket.

A XIX. század végének nagy magyar írói, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán szenvedélyes kártyások voltak. Nem kevésbé lelkes híve volt a játéknak a hazai irodalom egy kisebb mestere; Szomaházy István, aki bő száz évvel ezelőtt könyvben is összefoglalta az akkori kártyázás szabályait. Ez csupán egy volt az elmúlt két évszázadban megjelent számos kártyakönyv közül -- az elsőt 1824-ben, éppen a reformkor hajnalán nyomtatták ki. Az Olvasó előtt lévő könyv mindegyiktől különbözik. Bevezető fejezetei a kezdőket célozzák meg, középső harmada pedig három klasszikus (ferbli, whist, alsós) meg egy új játékot ismertet meg lényegre törő módon olvasójával. A harmadik részben a ma újra népszerű tarokknak a "boldog békeidőkben" gyakorolt három válfajával ismerkedhetünk meg, köztük azzal, amelyet 3ókai és Mikszáth játszottak a korszak legendás politikusainak társaságában.

A kártyát, amióta a keresztes vitézek behozták Európába, rendszerint fanyalogva engedélyezték, gyakrabban inkább tiltották. Lánglelkű ellensége volt például Hunyadi harcostárs, Kapisztrán Szent János - akit nem ezért tisztelünk... Igazi jelentőségét fél évezreddel később Neumann János, a számítógép megalkotója ismerte fel, amikor megalkotta a kártyajátékok matematikai elméletét, s rájött, hogy ez az elmélet kevésbé könnyed körülmények között is alkalmazható: a gazdasági versenyt, a háborút, a nemzetközi politikát is sikeresen lehet elemezni segítségével. Csibor Zoltán nem beszél Neumann elméletéről, és ezt helyesen teszi. Ő, szerényen, csupán arra a fajta szórakoztató gondolkodásra akarja felkészíteni a könyvét forgatókat, amelynek képességére az élet más területein is szükség lehet, s mely önmagában is annyira vonzó foglalatosság, hogy fenntartás nélkül hajlandók vagyunk megérteni az anekdotabeli lelkipásztort, aki felsőbbsége rosszallásának hallatán ezekkel a szavakkal mondott le a túlzásba vitt kártyajátékról: "Ígérem, hogy sohasem fogok többé kártyázni, kivéve, ha vendégségben vagyok, vagy nálam van vendégség, vagy éppen ötödiket keresnek, avagy egyéb alkalom kínálkozik."

Szeged, 2001. május 8-án.

Csákány Béla egyetemi tanár